A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 3. stáció

Egy fájdalmas éjszaka, némi álmatlan hánykolódás után kisujjam ismét kezdte visszanyerni eredeti szerepét a testrészeim közt. Meredt szemekkel vizslattam, ahogy egyre kisebb lett a duzzanat, vajon hatott-e a csodás bemozgatás. Eleinte véltem felfedezni némi egyenesedést, de a végeredmény egy görbe, sajgó, vörös valami lett, ami aztán pár nap alatt visszaállt a képen látható pozícióba.
Következő lépés tehát az autodidakta gyógytorna. Ezt kisebb nagyobb intenzitással pár hónapig gyakorolgattam, majd a karácsonyi őrület és egy kubai kiruccanás utáni változatlan állapot és állandó, önjelölt terapeutám javaslata arra ösztökélt, látogassam meg újra Mr. U-t és kérjek beutalót gyógytornára. Bár Mr. U meglátogatása bennem kellemesnek igazán nem mondható élményeket idézett fel, meggyőztem magam, hogy most már nem lesz semmiféle bemozgatás, csupán egy egyszerű beutaló egy kellemes terápiás kezelésre.
Újra felkerekedtem hát és bekopogtattam Mr. U-nál, aki némi csuklótörés ápolás és paraszolvencia után készségesen szolgálatomra állt és kitöltötte a megfelelő papírt, amivel nekem az Uzsoki kórház mexikói úti épületébe kell eltrappolnom. Felhívta még a figyelmemet, hogy az ujjam kikorrigálásával a gyógytorna után - amennyiben az sikertelen, melynek valószínűségét én Mr. U non-verbális kommunikációs jelei alapján 99 és 100% közé tetem - rögtön fogjam magam és kisujjam és izibe műtessem meg, mert különben így marad.
Nem volt vesztegetni való időm, másnap felhívtam a fent nevezett kórházat, ahol el is mondták, hogy mikor és hol jelenjek meg legyek szíves és gyógytornásztassam megfáradt kisujjamat. Az időpont fontos, mert ekkor van a kéz szekció!
Próbáltam elképzelni a szituációt, amint sok ember ül és mozgatja kisujját és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez most bohózat vagy utópia.
A nevezetes reggelen fél 8 magasságában megjelentem a Mexikói úton, keresve az alagsort és a gyógytornát. Az épületben, melynek előtere dugig volt kerekesszékekkel, a recepciós úr felvilágosított, hogy itt ugyan alagsor van, le is mehetek, ha akarok, de ott gyógytornát nem találok, ugyanis ez egy iskola (Mozgásjavító Általános Iskola - a szerk.). Próbáljak viszont keresni egy H betűt a Mexikói úton valahol arrébb, ott hátha sikerrel járok.
No, nekem sem kellett több, követtem a jótanácsot és láss csodát, sikerült bejutnom a kórház alagsorába a gyógytornára. Itt egy kedves hölgy tartotta a kéz szekciót némi láb szekcióval fűszerezve, és ekkorra biztossá vált, hogy bohózattal állok szemben. Ezt a bizonyosságot csak aláhúzta az, mikor a hölgy - megnézve a papíromat - jelezte, hogy én nem is lehetnék itt, mert először az itteni orvosnál kell bejelentkeznem, aki majd megvizsgál és eldönti, hogy mire is van szükségem. No, de egy orvos már eldöntötte, mondom én, mire ő, hogy nem így van ez, be kell tartani a hivatalos utat, most maradjak, de legközelebb már csak úgy jöjjek, ha látott az orvos.
Maradtam, és egy jó órás labdamarkolászás után lehajtott fejjel távoztam. Másnap frissen, fiatalosan, kipihenten ébredtem és tudtam, ez lesz az a nap. Lelkesedésem egészen estig tartott.
6 órakor megjelentem a korábban egyeztetett helyen. A bejelentkezésnél egy hatalmas monitort találtam, jobban szemügyre véve a monitor egy nénire nézett, aki először nem vett észre, majd egy automatikus "Várjon 10 percet!" felszólítást préselt ki magából. Vártam, kicsit többet is, majd szólított, felvette az adataimat és újabb várakozásra sarkallt. Mit volt mit tenni, vártam, szinte már boldogan, hogy sínen vagyok, mindjárt megvan a beutaló.
Folyt. köv