2009. április 21., kedd

A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 4. stáció

10 perc természetesen nem volt elég a hatalmas adathalmaz egy ujjal való számítógépbe-viteléhez, ezért rögtön az elején dupláztunk, no, de 20 perc után már tárt karokkal várt az amúgy nagyon kedves nénike. Adataimat pillanatok alatt felvette, majd újabb várakozásra sarkallt. Nos, itt ismét rátettünk egy 10-est, de fél óra múlva - ekkorra már kihallgattam egy lányt, aki amúgy a rendelőben ordított annyira, hogy minden szavát hallottam, melyekből rögvest az agya színére is következtetni tudtam - nyílt az ajtó és a nevemet mormolta egy újkorában feltehetőleg kedves, mára egy fadarab empátiás képességével rendelkező nővér. Benn egy magabiztos Dr. fogadott (továbbiakban Dr. B), aki ízibe megkérdezte, mi a panasz. Én röviden vázoltam neki - közben átnyújtva a korábban már begyűjtött diagnózist -, hogy ugyebár megrúgták labdával az érintett testrészt, majd rövid de annál szakszerűtlenebb sínbe tétel után sem javult az állapota. A röntgen kimutatta, hogy nem törött el, azaz más megoldás nem lévén befagyott az ízület, bemozgatni nem sikerült, Dr. U gyógytornát ajánl, ha az nem segít, akkor műtétet.
Dr. B végighallgatta, majd vizuálisan megvizsgálta hányattatott sorsú kisujjamat és egy váratlan kérdést tett fel: Mivel foglalkozik maga? Én nem jöttem zavarba és rögtön rávágtam, hogy öööö... Aztán beindult a válaszreakció az agyamban is, és kinyögtem, hogy bizony marketinges vagyok és egy irodában ülök egész nap. Erre egy újabb nyilvánvaló kérdést tett fel: Szüksége van magának arra a kisujjra? Itt gondolkodtam el először azon, hogy vajon egy szitokszó használata segít-e mostani helyzetemen, de úgy döntöttem, hogy a nyugalom megőrzése most mindennél fontosabb - Joda mester is mindig ezzel nyert -, hát higgadtan válaszoltam, hogy bizony nem azért tanultam meg 10 ujjal gépelni, hogy most akkor megtanuljak 9 ujjal is. Erre ő határozottan egy röntgen szükségességét kezdte ecsetelni. Én sem voltam rest, rögtön kontráztam, hogy no, de röntgen már volt, kutya baja a csontoknak, én kérem csak egy beutalót szeretnék gyógytornára. Dr. B hajthatatlan volt, és már állította is ki a jegyemet a szomszéd szobába.
Itt egy hölgy fogadott, akinek szintén meglehetősen nagy agymunkát jelentett az, hogy beigazítsa a kezemet a megfelelő pozitúrába, no, de hamarost ott álltam az újabb felvétellel a váróteremben. Innen már csak pár perc volt a újabb bejutás Dr. B-hez, ahol immár a korábban a regisztrációs pultnál pötyögő hölgy is jelen volt. Dr. B miután feltette a felvételt a kivetítőre a következőket állapította meg: A csont nem törött, valószínűleg befagyott az ízület, bemozgatni már kár, túlságosan be van állva, gyógytornával lehet kezelni, ha nem működik, műtét. Mindezt furcsa rövidítésekkel a nővér bőszen pötyögte a kompjúterébe, én pedig nagy levegő után boldogan nyugtáztam, hogy immár két doktor is megerősítette a diagnózist, valószínűleg tényleg nem tüdőgyulladás vagy ki tudja milyen durva kórság.
Megköszöntem Dr. B-nek a vadonatúj információt, majd a diagnózist átvétele után elindultam kifelé. Az ajtóból még visszaköszöntem, és megjegyeztem, hogy akkor holnap reggel ugye már jöhetek is gyógytornára. Nos sok mindenre fel voltam készülve ezen a ponton, de a válaszra, amit kaptam, arra nem. A nővér röviden, tömören, szárazan csak ennyit böffentett ki: Nem. Bár késő volt és nem akartam akadékoskodni, de azért kíváncsi voltam, hogy mégis miért nem, és miért kellett itt 2 órát grasszálnom ezért a nemért, mikor már az elején jeleztem, hogy mit szeretnék. A válasz egyszerű és magától értetődő volt, ezt minden betegnek tudnia kell: Nem ide tartozom. Lélekben benyomtam magamba egy marék Seduxent, majd Hannibal Lectert megszégyenítő kedvességgel megkérdeztem, hogy ugyan árulják el már akkor, hogy hova is tartozom akkor pontosan, csak, hogy ne zavarjam már meg Budapest összes kórházában a rendeléseket szerény problémámmal, ha lehet. Rövid hápogás és kelletlenkedés után kihozták, hogy vagy Örs, vagy Hermina út.