ÚJ RÉSZ! - A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 7. stáció

Viszonylag hamar sikerült megtalálnom a gyógytornatermet a pincében. Itt egy szűk ám annál barátságtalanabb folyosón páran már vártak, ezenkívül várt még egypár felirat az ajtón, miszerint ne kopogjak, ne zajongjak, nem türelmetlenkedjek, ne csináljak semmit, ami oda vezethet, hogy ne adj' Isten találkozom a gyógytornásszal.
Szerencsére hatalmas kapacitású szürkeállományom rögtön kapcsolt és a papírok helyett a jól megszokott gyakorlati tanácsok mezejére léptem, megkérdezve a várakozókat, hogy ugyan itt mégis hogy lehet időpontot kapni.
Nos, ezt félóránként lehet megtenni, mikor is a gyógytornatanár kitessékeli az előző csoportot és betessékeli a következőt. Máskor ne próbálkozzak, nem illik, nem szokás, nem magyaros virtus. Mivel 10 perccel múlt egész, egy komolyabb, 20 perces sudokuparti képe sejlett fel bennem, ami aztán így is lett. Pár rekord és rekordkísérlet után kiklaffogott szigorúanfatalpú papucsában a gyógytornász olyan flegma arccal, mintha most pippantott volna egy nagyot az előző szessön nyugdíjasaival.
Én nyugodt hangon és arccal, hivatalos menedzser-öltözetem teljes háttértámogatását élvezve jeleztem, hogy szívesen venném, ha járhatnék hozzá kezelésre. Ő olyan ábrázattal mért végig lassan, amivel verseny nélkül nyerte volna bármelyik idióta aktuális Póker Világbajnokság döntőjét, majd levonta a következtetést ruhámból napközbeni elfoglaltságommal kapcsolatban és kinyögte, hogy jöhetek pénteken délután 2-re. Finoman jeleztem, hogy bizony, akkor én ülök a monitor előtt a 11. kerületben és kézmozdulatokkal próbáltam a figyelmét felhívni a ruházatomra és leginkább a nyakamban lógó Chios szalagon fityegő belépőkártyára. Ő - pókerarcát továbbra is változatlanul tartva - ezt konstatálta, majd felajánlotta, hogy ebben az esetben hétfőn délután fél 3-kor tudok jönni.
Nos nem sok póker-bajnokságot néztem a tv-ben így nem nagyon tudom, hogy mik azok az apró jelek, amiket blöfföléskor kell figyelni, mindenesetre a legjobb védekezési stratégiának azt láttam, ha én is felveszem a pokerface-t és beblöffölök egy "Hétfőn 6?"-ot. És láss csodát, bevált, emberünk rábólintott, s bár - én is meglepődtem - húzta a száját picit, bevésett a füzetébe engem is.
Nem nagyon akartam elhinni, hogy valóban be tudtam jelentkezni egy kezelésre, de úgy tűnt, minden sínen van, és már alig vártam a hétfőt és a repkedő kisujjakat.

A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 6. stáció

Nem voltam hát rest átrohanni íziben a mintegy 500 méterre található Egészségügyi Központba, ahol egy rövid sor kiállása után a hölgy nem csak, hogy készséges volt, de értette mit akarok, és tudta, miért éppen nála állok sorban.
Én ettől a hírtől már már a föld felett lebegve rebegtem neki, hogy akkor legyen szíves adjon már egy sorszámot oda, ahova kell -mint kiderült a reumatológiára. Ő közölte, hogy semmi akadálya, ugyanakkor azt vegyem figyelembe, hogy már fél 9, ami emberi (maradjunk inkább annál, hogy hermina úti) időszámítás szerint azt jelenti, hogy a következő sorszám, amit adni tud, úgy dél és egy óra között kerül sorra.
Miután nagy puffanással ismét eredeti, jól megérdemelt helyemre, a földre kerültem a letaglózó hír hallatán, még fél füllel hallottam a világ végét hallucináló gondolataim között, amint a hölgy - ismét készségesen - értesít, hogy ők minden kedden és csütörtökön 8-tól itt vannak, sőt, nekem, de csak nekem megsúgja, hogy igazából már fél 8-tól, és ha elég korán jövök, akár 9 előtt is bejuthatok a rendelésre.
Higanymozgással, az agyhalál küszöbén ingadozva léptem ki az épületből, hogy dolgomvégezetlenül elinduljak a munkahelyemre. Egyedül a tudat éltetett, hogy szenvedéseimnek ezúttal talán valóban vége. Mint az olvasó joggal gyanítja, tévedtem.
Másnap - bizony, kedd volt - reggel fél nyolckor újult erővel és tettre készen toppantam be az önműködő kapun, ami mellett frissen virított egy felirat: "Az épületbe kerékpárt behozni tilos!". Szerencsére nem kerékpárral érkeztem, így hamar túltettem magam a nem túl baráti, ám valószínűleg - lévén egészségügyi intézmény - annál érthetőbb feliraton, mint azonban a későbbiekben kiderült, erre figyelhettem volna jobban is.
Gyorsan beálltam a sorba. Itt gyanút fogtam, hogy a bizalmas információt, ti., hogy fél nyolckor nyitnak, esetleg nem csak velem osztották meg, lévén vagy 8-an sorakoztak előttem, olyan korösszetételben, mely már-már súrolta annak a határát, hogy megdöntse bennem azon sztereotípiáktól való kategorikus elzárkózásomat, melyek szerint elsősorban nyugdíjas és elsősorban nénik számára fontos az, hogy az elsők legyenek a rendelésen, hisz a piacon elfogy a friss áru vagy mi.
A sor viszont úgy fogyott mint Rubint Réka szülés után (közben, előtt, stb.), úgyhogy időm sem volt végigfuttatni az ezzel kapcsolatos gondolatmenetet, máris kaptam a sorszámot és mehettem a váróba, ahol természetesen bőszen csücsült már vagy 5 - célcsoport szempontjából a fentebb már vázolt kategóriába tartozó - embertárs.
Mivel próbáltam nem komolyan venni a magyar egészségügyről terjengő rémhíreket, doszt sem hoztam magammal semmi olvasnivalót. 40 perc várakozás után, mikor is az első beteget nevén szólították és becsoszogott már bántam, hogy lepereg rólam az előítéletesség legkisebb morzsája is, ha gyógyításról van szó és hálát adtam Szent Nokiának, hogy a modellre, amit cégem nagylelkűsége biztosít számomra, installálták a Sudoku nevű őrületet. Ki tudja már melyik cimborám aktuális rekordjainak megdöntése szerencsére volt olyan izgalmas, hogy átsegítsen az újabb 30 perces várakozáson, mikor is szólítottak és beléptem.
Két hölgy fogadott, akiknek gyorsan magyarázni kezdtem az esetet. Ők eleinte furcsán néztek rám, mint aki valami számukra teljesen ismeretlen galaxisból csöppent ide, majd egyikük kivette a kezemből a kórlapot (bár lehet, hogy tudományosabb neve is van), hellyel kínáltak és belemerültek a rövidítések és latin kifejezések rengetegébe. Ebből én arra következtettem, hogy ők a "szó elszáll de az írás marad" hívei, így további szájtépés itt felesleges, csöndbe maradtam hát.
Rövid, mintegy 20-30 másodperces vizsgálódás után, anélkül, hogy a kisujjamat akár távolról szemügyre vették volna egyikük hirtelen gépelni kezdett. A másik néha egy-egy vezényszót, terelőszót (?) vakkantott, amit a másik valahogy belefoglalt a műbe. Az egész teljesen morbid volt, mivel az egyik hölgy csak ült, keze az ölében, meredt maga elé és néha vakkantott valami teljesen érthetetlent, a másik pedig vele szemben füstölve verte a billentyűzetet, mindeközben mindkettejük képernyőjén ugyanaz látszott. Szép új világ - gondoltam.
Újabb 20-30 másodperc telhetett el, mikor is a géppuskakezű hirtelen kivett a nyomtatóból két papírt, a másik gépiesen rávert vagy 4-5 pecsétet, rákarcolta az aláírásnak nem, valamiféle stilizált Nike-jelnek annál inkább nevezhető kézjegyét, kezembe nyomta és gyors viszontlátással és a következő nevének elhadarásával búcsúzásra késztetett. Bruttó 90 másodperc múlva szabad voltam, most már csak időpontot kellett kérnem az alagsorban. A gyógytornára.

A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 5. stáció

Nos én a vagy Hermina utat választottam elsőre, ami utólag helyes döntésnek bizonyult, azonban a telefonbeszélgetés alatt ez nem volt annyira egyértelmű. A telefont egy idősebb hölgy vette fel. Tanulva korábbi tapasztalataimból egyből a tárgyra tértem, ismertettem a tényállást, miszerint kisujjízület-befagyás miatt gyógytornára kényszerülök, melyhez a lakóhelyem szerint illetékes egészségügyi intézményt keresem. Ő rövid gondolkodás után ennyit mondott: "Kááápcsolóóm az illetékes kollééégáát". Az illetékes kolléga a portás volt. Egy hangos, tiszteletteljes "Tássék!" után meghallgatott, majd egy rövid "Vááárjon megkérdem" átvezetőt követően eltűnt az éterből úgy 5 percre. Hamarosan visszatért és tájékoztatott, hogy bizonyos Dr. XY az illetékes a Z utcában, hozzá fáradjak, ő a területileg illetékes háziorvosom.
Egy nagylevegő után ismét vázoltam neki az esetet, hogy ti. nem háziorvost keresek, hanem gyógytornászt, mire ő rövidre zárta az esetet: "Ja, hát akkó gyűjjön be ide". Begyüttem, mivel azonban pontos címem nem volt, a Hermina út általam jobban ismert részére kormányoztam hűséges Fusionomat, bőszen keresve a korábban már jól fejembe vésett 'H' betűt. Rövid leskelődés után meg is találtam, ezzel együtt rögtön parkolót is leltem, arcomon diadalittas mosollyal szálltam ki az autóból és a sorompó mellé tákolt bódé felé siettem. A tényállás ismételt rövid (2-3 perces) vázolása után a portás kedvesen rám mosolygott, majd közölte, hogy ő a hátsó portás, nem tud segíteni, menjek talán a főportához. A főporta ugyan nem a Hermina úton volt, de engem ilyen apróság már nem tántorított el, magabiztosan trappoltam fel a lépcsőn a főportáig, ahol egy körszakállas szaki fogadott - kinézete alapján első pillantásra felmerült bennem a gyanú, hogy korábban villanyóra-leolvasóként esetleg karbantartóként tengette életét - akinek ismételten elújságoltam jövetelem okát. Szakink az információ befogadása után furcsán végigmért, majd egy váratlan kérdést tett fel: "Hány éves maga?" Nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot, de jól nevelt úriember módjára közöltem, hogy "32.". Ő erre hümmögött kicsit, agya fénysebességre kapcsolt, majd röviden ennyit mondott: "Aha, ez gyermekkorház, rossz helyen jár.".
Nos, azt hiszem ezen a ponton egy paraszthajszál választott el a biztos agyvérzéstől, mert kérdem én, mit gondolt Szaki Úr, mikor meglátott 180 cm magasan, 70 kilósan, elegáns ingben, borostával?!? Talán azt,hogy egy túlfejlett 13,5 évessel áll szemben?!? Ezt gondolta végig életkoromra vonatkozó rövid kérdése előtt?
Nos, szerencsére eltekintve a fenti incidenstől Szakink ki volt okítva a környékbeli egészségügyi intézmények adataiból, így meg tudta mondani, hogy hova is menjek a Hermina úton, hogy küldetésem célját végre megtaláljam.

A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 4. stáció

10 perc természetesen nem volt elég a hatalmas adathalmaz egy ujjal való számítógépbe-viteléhez, ezért rögtön az elején dupláztunk, no, de 20 perc után már tárt karokkal várt az amúgy nagyon kedves nénike. Adataimat pillanatok alatt felvette, majd újabb várakozásra sarkallt. Nos, itt ismét rátettünk egy 10-est, de fél óra múlva - ekkorra már kihallgattam egy lányt, aki amúgy a rendelőben ordított annyira, hogy minden szavát hallottam, melyekből rögvest az agya színére is következtetni tudtam - nyílt az ajtó és a nevemet mormolta egy újkorában feltehetőleg kedves, mára egy fadarab empátiás képességével rendelkező nővér. Benn egy magabiztos Dr. fogadott (továbbiakban Dr. B), aki ízibe megkérdezte, mi a panasz. Én röviden vázoltam neki - közben átnyújtva a korábban már begyűjtött diagnózist -, hogy ugyebár megrúgták labdával az érintett testrészt, majd rövid de annál szakszerűtlenebb sínbe tétel után sem javult az állapota. A röntgen kimutatta, hogy nem törött el, azaz más megoldás nem lévén befagyott az ízület, bemozgatni nem sikerült, Dr. U gyógytornát ajánl, ha az nem segít, akkor műtétet.
Dr. B végighallgatta, majd vizuálisan megvizsgálta hányattatott sorsú kisujjamat és egy váratlan kérdést tett fel: Mivel foglalkozik maga? Én nem jöttem zavarba és rögtön rávágtam, hogy öööö... Aztán beindult a válaszreakció az agyamban is, és kinyögtem, hogy bizony marketinges vagyok és egy irodában ülök egész nap. Erre egy újabb nyilvánvaló kérdést tett fel: Szüksége van magának arra a kisujjra? Itt gondolkodtam el először azon, hogy vajon egy szitokszó használata segít-e mostani helyzetemen, de úgy döntöttem, hogy a nyugalom megőrzése most mindennél fontosabb - Joda mester is mindig ezzel nyert -, hát higgadtan válaszoltam, hogy bizony nem azért tanultam meg 10 ujjal gépelni, hogy most akkor megtanuljak 9 ujjal is. Erre ő határozottan egy röntgen szükségességét kezdte ecsetelni. Én sem voltam rest, rögtön kontráztam, hogy no, de röntgen már volt, kutya baja a csontoknak, én kérem csak egy beutalót szeretnék gyógytornára. Dr. B hajthatatlan volt, és már állította is ki a jegyemet a szomszéd szobába.
Itt egy hölgy fogadott, akinek szintén meglehetősen nagy agymunkát jelentett az, hogy beigazítsa a kezemet a megfelelő pozitúrába, no, de hamarost ott álltam az újabb felvétellel a váróteremben. Innen már csak pár perc volt a újabb bejutás Dr. B-hez, ahol immár a korábban a regisztrációs pultnál pötyögő hölgy is jelen volt. Dr. B miután feltette a felvételt a kivetítőre a következőket állapította meg: A csont nem törött, valószínűleg befagyott az ízület, bemozgatni már kár, túlságosan be van állva, gyógytornával lehet kezelni, ha nem működik, műtét. Mindezt furcsa rövidítésekkel a nővér bőszen pötyögte a kompjúterébe, én pedig nagy levegő után boldogan nyugtáztam, hogy immár két doktor is megerősítette a diagnózist, valószínűleg tényleg nem tüdőgyulladás vagy ki tudja milyen durva kórság.
Megköszöntem Dr. B-nek a vadonatúj információt, majd a diagnózist átvétele után elindultam kifelé. Az ajtóból még visszaköszöntem, és megjegyeztem, hogy akkor holnap reggel ugye már jöhetek is gyógytornára. Nos sok mindenre fel voltam készülve ezen a ponton, de a válaszra, amit kaptam, arra nem. A nővér röviden, tömören, szárazan csak ennyit böffentett ki: Nem. Bár késő volt és nem akartam akadékoskodni, de azért kíváncsi voltam, hogy mégis miért nem, és miért kellett itt 2 órát grasszálnom ezért a nemért, mikor már az elején jeleztem, hogy mit szeretnék. A válasz egyszerű és magától értetődő volt, ezt minden betegnek tudnia kell: Nem ide tartozom. Lélekben benyomtam magamba egy marék Seduxent, majd Hannibal Lectert megszégyenítő kedvességgel megkérdeztem, hogy ugyan árulják el már akkor, hogy hova is tartozom akkor pontosan, csak, hogy ne zavarjam már meg Budapest összes kórházában a rendeléseket szerény problémámmal, ha lehet. Rövid hápogás és kelletlenkedés után kihozták, hogy vagy Örs, vagy Hermina út.

A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 3. stáció

Egy fájdalmas éjszaka, némi álmatlan hánykolódás után kisujjam ismét kezdte visszanyerni eredeti szerepét a testrészeim közt. Meredt szemekkel vizslattam, ahogy egyre kisebb lett a duzzanat, vajon hatott-e a csodás bemozgatás. Eleinte véltem felfedezni némi egyenesedést, de a végeredmény egy görbe, sajgó, vörös valami lett, ami aztán pár nap alatt visszaállt a képen látható pozícióba.
Következő lépés tehát az autodidakta gyógytorna. Ezt kisebb nagyobb intenzitással pár hónapig gyakorolgattam, majd a karácsonyi őrület és egy kubai kiruccanás utáni változatlan állapot és állandó, önjelölt terapeutám javaslata arra ösztökélt, látogassam meg újra Mr. U-t és kérjek beutalót gyógytornára. Bár Mr. U meglátogatása bennem kellemesnek igazán nem mondható élményeket idézett fel, meggyőztem magam, hogy most már nem lesz semmiféle bemozgatás, csupán egy egyszerű beutaló egy kellemes terápiás kezelésre.
Újra felkerekedtem hát és bekopogtattam Mr. U-nál, aki némi csuklótörés ápolás és paraszolvencia után készségesen szolgálatomra állt és kitöltötte a megfelelő papírt, amivel nekem az Uzsoki kórház mexikói úti épületébe kell eltrappolnom. Felhívta még a figyelmemet, hogy az ujjam kikorrigálásával a gyógytorna után - amennyiben az sikertelen, melynek valószínűségét én Mr. U non-verbális kommunikációs jelei alapján 99 és 100% közé tetem - rögtön fogjam magam és kisujjam és izibe műtessem meg, mert különben így marad.
Nem volt vesztegetni való időm, másnap felhívtam a fent nevezett kórházat, ahol el is mondták, hogy mikor és hol jelenjek meg legyek szíves és gyógytornásztassam megfáradt kisujjamat. Az időpont fontos, mert ekkor van a kéz szekció!
Próbáltam elképzelni a szituációt, amint sok ember ül és mozgatja kisujját és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez most bohózat vagy utópia.
A nevezetes reggelen fél 8 magasságában megjelentem a Mexikói úton, keresve az alagsort és a gyógytornát. Az épületben, melynek előtere dugig volt kerekesszékekkel, a recepciós úr felvilágosított, hogy itt ugyan alagsor van, le is mehetek, ha akarok, de ott gyógytornát nem találok, ugyanis ez egy iskola (Mozgásjavító Általános Iskola - a szerk.). Próbáljak viszont keresni egy H betűt a Mexikói úton valahol arrébb, ott hátha sikerrel járok.
No, nekem sem kellett több, követtem a jótanácsot és láss csodát, sikerült bejutnom a kórház alagsorába a gyógytornára. Itt egy kedves hölgy tartotta a kéz szekciót némi láb szekcióval fűszerezve, és ekkorra biztossá vált, hogy bohózattal állok szemben. Ezt a bizonyosságot csak aláhúzta az, mikor a hölgy - megnézve a papíromat - jelezte, hogy én nem is lehetnék itt, mert először az itteni orvosnál kell bejelentkeznem, aki majd megvizsgál és eldönti, hogy mire is van szükségem. No, de egy orvos már eldöntötte, mondom én, mire ő, hogy nem így van ez, be kell tartani a hivatalos utat, most maradjak, de legközelebb már csak úgy jöjjek, ha látott az orvos.
Maradtam, és egy jó órás labdamarkolászás után lehajtott fejjel távoztam. Másnap frissen, fiatalosan, kipihenten ébredtem és tudtam, ez lesz az a nap. Lelkesedésem egészen estig tartott.
6 órakor megjelentem a korábban egyeztetett helyen. A bejelentkezésnél egy hatalmas monitort találtam, jobban szemügyre véve a monitor egy nénire nézett, aki először nem vett észre, majd egy automatikus "Várjon 10 percet!" felszólítást préselt ki magából. Vártam, kicsit többet is, majd szólított, felvette az adataimat és újabb várakozásra sarkallt. Mit volt mit tenni, vártam, szinte már boldogan, hogy sínen vagyok, mindjárt megvan a beutaló.
Folyt. köv

A magyar egészségügy, avagy egy befagyott kisujj kálváriája 1. stáció

Nézem itt ezt a fakof98.blogspot.com oldalt és nem történik semmi. Senki nem ír semmit. A FSZ-k megint leléptek. Én meg itt poshadok. Szerencsére a magyar egészségügy biztosítja nekem, hogy ne legyenek unalmas napjaim.
Páran már hallották a ferde kisujjam történetét. Röviden annyi történt, hogy Pöte barátunk eljött focizni - azóta sem láttam, és kisujjam hogyléte felől sem érdeklődött - és mikor kapus voltam, direkt kisujjon rúgott.
Na most ez egy sima futballbaleset, az ember kiabál egy kicsit, keményen mutatja, hogy bár iszonyúan fáj, és lehet, hogy az egész letört, kénsavas eső esett rá, megsózták, megborsozták, napalmmal megszórták, de neki ugyan meg sem kottyan, mert ő kemény, mint a lonsdaleit. Az ember - jelen esetben én - ezt is tette, majd hazament és szépen besportkrémezte a megdagadt területet.
Régóta tudott axióma ugyebár, hogy ha bármilyen testrészünket baleset éri, de mozog, akkor nem tört el. Miután 3 hét és egy raftingolás elteltével sem javult a helyzet, bármennyire is tettem sínbe fent nevezett becses testrészem, gyanút fogtam, és igyekeztem einsteini magasságokba emelkedve elgondolkozni azon, hogy esetleg semmibe vegyem az axiómát. Logikusnak tűnt, hogy tézisemet az interneten keresztül támasszam alá, eljutva az antitézisen (jelen esetben az eredeti axiómán) keresztül a szintézisig, azaz, hogy az ujjam bármennyire is mozog, bizony eltört.
Konzultálva legkedvesebb lakótársammal arra jutottam, hogy egy orvos véleményének kikérése erősen javallt. Tetézve félelmemet ő birtokába jutott olyan információknak is, hogy feltételezhető, hogy nem csak, hogy eltörött, de már össze is forrt, mégpedig rosszul. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, nagyobb szenzáció lesz ez, mint a relativitáselmélet, pedig pont úgy indult.
Fogtam hát magam és mintegy 2-3 hetes egyeztetés után eljutottam egy ismerős baleseti sebészhez. Ő a kisujj rövid szemre- és kézrevételezése után megnyugtatott, hogy feltehetőleg tényleg el van törve, tényleg összeforrott, tényleg rosszul és az egyetlen megoldás, hogy újból el kell törni. Az információ szíven ütött, de gondoltam, legalább lesz mit mesélni az unokáknak. Akkor még nem sejtettem, hogy a kisujjeltörés csecsemőknek való tündérmese ahhoz képest, ami vár rám.
Szerencsére a mai technika mellett a szem- és kézrevételezés nem elégséges információ egy kisujjújraeltörés levezényléséhez, így doktorunk - nevezzük Mr. U-nak - röntgenre küldött. A kisujjröntgen láthatólag nagy problémát okozott a nővérnek, aki többszöri nekifutásra tudta csak görcsbe állt kisujjamat a megfelelő 2 pozícióba bepasszentani. A felvétel sikerült és percek alatt kezemben volt, nem volt hát hiába a 2 óra várakozás.
Itt jegyezném meg, hogy a baleseti sebészeten a várakozás nem összehasonlítandó holmi fogorvosnál, ne adj' Isten háziorvosnál való unalmas tespedéssel. Ezen a szolid, téli szombat délutánon két motorost hoztak be egy-egy fájintos nyílt töréssel és tanúja lehettem egy öngyilkossági kísérletét nem sokkal korábban megúszó fedélnélkül ápolásának, vallomásának majd teljes kétségbeesésének (ti. neki még az öngyilkolászás sem sikerül). Mindezt szépen tagoltan elosztva, lassan adagolva, nehogy unatkozzon a várakozó beteg.
A felvételekkel még egy röpke fél órát várakoztam, majd szólítottak. Hamar kiderült, hogy törésről szó sincs, itt bizony befagyott az ízület. Kicsit tessék ezt megemészteni, nekem sem sikerült első nekifutásra, mert mi az, hogy befagy egy ízület? Persze tél van, de akkor is. A talányra hip-hop fény derült.
Pöte mérnöki pontosságú bombája egy komolyabb rándulást eredményezett a kisujj második és harmadik perce közti ízületnél. Ezt én - hibásan - szép alaposan sínbe tettem, ami ennek következtében úgy maradt, és ott szépen megfagyott.
Megoldásként Mr. U két gyógymódot javasolt. Az első: Egy durva, fizikai behatással kiegyenesítjük, azaz úgymond "kimozgatjuk" az ujjat. Ezt megteheted te is, mondta Mr. U., hogyan, kérdem én, mire ő, ráülsz és kiegyenesedik. Mindeközben pajkos mosoly játszott a szája körül. Mivel birtokában voltam annak az információnak, hogy Mr. U nem hazánkban kezdte földi pályafutását, hanem a nagy Oroszország sztyeppéiről szalajtották, felsejlett szemem előtt egy 2 literes vodkás üveg üresen előttem, én vérben forgó szemekkel, visítva ülök egy széken, magam alatt egyenesedik a kisujjam.
Szolid mimikával jeleztem, hogy tegyük most félre az első megoldás a) verzióját és térjünk inkább rá a Kárpát-medencében nevelkedettek számára is megvalósítható lehetőségekre. Az 1 b) megoldás: Kimozgatja ő. A 2. megoldás: Gyógytorna, ami minimum 6 hét.
Ugyan nem vodkás üveg volt a jelem óvodában, se nem lefűrészelt baseball ütő, de gondoltam azért egy 1 b) verziót csak bevállalok. Ha nem jön össze, még mindig ott a 2., vagy végszükség esetén az 1 a).

Folyt. köv.