Nem voltam hát rest átrohanni íziben a mintegy 500 méterre található Egészségügyi Központba, ahol egy rövid sor kiállása után a hölgy nem csak, hogy készséges volt, de értette mit akarok, és tudta, miért éppen nála állok sorban.
Én ettől a hírtől már már a föld felett lebegve rebegtem neki, hogy akkor legyen szíves adjon már egy sorszámot oda, ahova kell -mint kiderült a reumatológiára. Ő közölte, hogy semmi akadálya, ugyanakkor azt vegyem figyelembe, hogy már fél 9, ami emberi (maradjunk inkább annál, hogy hermina úti) időszámítás szerint azt jelenti, hogy a következő sorszám, amit adni tud, úgy dél és egy óra között kerül sorra.
Miután nagy puffanással ismét eredeti, jól megérdemelt helyemre, a földre kerültem a letaglózó hír hallatán, még fél füllel hallottam a világ végét hallucináló gondolataim között, amint a hölgy - ismét készségesen - értesít, hogy ők minden kedden és csütörtökön 8-tól itt vannak, sőt, nekem, de csak nekem megsúgja, hogy igazából már fél 8-tól, és ha elég korán jövök, akár 9 előtt is bejuthatok a rendelésre.
Higanymozgással, az agyhalál küszöbén ingadozva léptem ki az épületből, hogy dolgomvégezetlenül elinduljak a munkahelyemre. Egyedül a tudat éltetett, hogy szenvedéseimnek ezúttal talán valóban vége. Mint az olvasó joggal gyanítja, tévedtem.
Másnap - bizony, kedd volt - reggel fél nyolckor újult erővel és tettre készen toppantam be az önműködő kapun, ami mellett frissen virított egy felirat: "Az épületbe kerékpárt behozni tilos!". Szerencsére nem kerékpárral érkeztem, így hamar túltettem magam a nem túl baráti, ám valószínűleg - lévén egészségügyi intézmény - annál érthetőbb feliraton, mint azonban a későbbiekben kiderült, erre figyelhettem volna jobban is.
Gyorsan beálltam a sorba. Itt gyanút fogtam, hogy a bizalmas információt, ti., hogy fél nyolckor nyitnak, esetleg nem csak velem osztották meg, lévén vagy 8-an sorakoztak előttem, olyan korösszetételben, mely már-már súrolta annak a határát, hogy megdöntse bennem azon sztereotípiáktól való kategorikus elzárkózásomat, melyek szerint elsősorban nyugdíjas és elsősorban nénik számára fontos az, hogy az elsők legyenek a rendelésen, hisz a piacon elfogy a friss áru vagy mi.
A sor viszont úgy fogyott mint Rubint Réka szülés után (közben, előtt, stb.), úgyhogy időm sem volt végigfuttatni az ezzel kapcsolatos gondolatmenetet, máris kaptam a sorszámot és mehettem a váróba, ahol természetesen bőszen csücsült már vagy 5 - célcsoport szempontjából a fentebb már vázolt kategóriába tartozó - embertárs.
Mivel próbáltam nem komolyan venni a magyar egészségügyről terjengő rémhíreket, doszt sem hoztam magammal semmi olvasnivalót. 40 perc várakozás után, mikor is az első beteget nevén szólították és becsoszogott már bántam, hogy lepereg rólam az előítéletesség legkisebb morzsája is, ha gyógyításról van szó és hálát adtam Szent Nokiának, hogy a modellre, amit cégem nagylelkűsége biztosít számomra, installálták a Sudoku nevű őrületet. Ki tudja már melyik cimborám aktuális rekordjainak megdöntése szerencsére volt olyan izgalmas, hogy átsegítsen az újabb 30 perces várakozáson, mikor is szólítottak és beléptem.
Két hölgy fogadott, akiknek gyorsan magyarázni kezdtem az esetet. Ők eleinte furcsán néztek rám, mint aki valami számukra teljesen ismeretlen galaxisból csöppent ide, majd egyikük kivette a kezemből a kórlapot (bár lehet, hogy tudományosabb neve is van), hellyel kínáltak és belemerültek a rövidítések és latin kifejezések rengetegébe. Ebből én arra következtettem, hogy ők a "szó elszáll de az írás marad" hívei, így további szájtépés itt felesleges, csöndbe maradtam hát.
Rövid, mintegy 20-30 másodperces vizsgálódás után, anélkül, hogy a kisujjamat akár távolról szemügyre vették volna egyikük hirtelen gépelni kezdett. A másik néha egy-egy vezényszót, terelőszót (?) vakkantott, amit a másik valahogy belefoglalt a műbe. Az egész teljesen morbid volt, mivel az egyik hölgy csak ült, keze az ölében, meredt maga elé és néha vakkantott valami teljesen érthetetlent, a másik pedig vele szemben füstölve verte a billentyűzetet, mindeközben mindkettejük képernyőjén ugyanaz látszott. Szép új világ - gondoltam.
Újabb 20-30 másodperc telhetett el, mikor is a géppuskakezű hirtelen kivett a nyomtatóból két papírt, a másik gépiesen rávert vagy 4-5 pecsétet, rákarcolta az aláírásnak nem, valamiféle stilizált Nike-jelnek annál inkább nevezhető kézjegyét, kezembe nyomta és gyors viszontlátással és a következő nevének elhadarásával búcsúzásra késztetett. Bruttó 90 másodperc múlva szabad voltam, most már csak időpontot kellett kérnem az alagsorban. A gyógytornára.
